Prohászka interjú 1. [antikvár]

Nyílt levél az olvasóhoz Úgy gondolom, hogy aki ezt a könyvet kezébe veszi, aligha tudja letenni anélkül, hogy ne fogalmazódnék meg benne néhány kérdés. Például: hogy lehet „interjút" készíteni olyan személlyel, aki hetven éve halott? De különben is, a könyv második részében nem is az illető beszél, hanem mások beszélnek róla Vagyis „rendhagyónak" tűnik ilyen értelemben is ez a könyv. Nem szólva tartalmáról, hiszen olyan személy mondja el vallomásait legbensőbb titkairól, akit ez a generáció már nem is ismer. Érdekel is valakit ebben az önmagával eltelt világban, hogy mit jelent „szerelmesnek lenni az Istenbe"?! Ilyen és ehhez hasonló kérdések minden bizonnyal bőven felmerülnek majd az olvasóban, akit semmiképpen sem kívánok válaszaimmal befolyásolni. Célom épp az, hogy „interjúalanyom", vagyis az a „bizonyos" Prohászka Ottokár maga válaszoljon a rázúduló kérdésekre Ő ugyanis azon kevesek közé tartozik, akinek nincs szüksége tolmácsra. Gondolatai, kimondott vagy leírt szavai oly világosak, egyértelműek, stílusa annyira jellegzetesen csak az övé (annyira „prohászkás"), hogy még az „utolsó szó jogán" sem kívánom a magam szerkesztői vagy riporteri korlátai közé terelni az Olvasó figyelmét. Legfeljebb olyan nélkülözhetetlen életrajzi adatokat közlök, melyek segítenek eligazodni térben és időben, mert ez a száz év -különösen kortársaim életében - alapjaiban változtatta meg a világot. Már nem elegendő „a víz halad" analógiája, hiszen a mi századunk „vize" sodor, árad, tör, zúz és legtöbbször magával ragadja a „követ is", és váratlanul új mederbe tereli megdönthetetlennek képzelt ideáinkat. Viszont elgondolkoztató, hogy bár kereteiben és tartalmában egészen más és sokak számára idegen az a világ, amiben Prohászka Ottokár él és lobog, mégis lenyűgözi a ma emberét is. Imponáló tudásánál csak személyiségének varázsa ruigyobb. Ezt még azok az olvasók