Pusztuló világ [antikvár]

Kopogtatnak az ajtómon. Szabad! Igazi magyar tipusu alak áll előttem, mintha egy régi sírból vagy ódon képből pattant volna ki. Középtermetű, zömök, széles vállú, gömbölyüségre hajlandó. Beszéde csöndes, tekintete szelíd, járása puha, de mindez nem a gyöngeség, hanem az erő és szolidság benyomását teszi. Megvan mind a harminckét foga, de ritkásan egymás mellé helyezkedve. Nem szeretnék vele farkas korában találkozni, akibe ez belekap a két villogó fogsorával, azt addig el nem ereszti, amíg széjjel nem marcangolja. Mert ez a szerény fiu tud vad lenni, mint egy farkas és hűséges, mint egy szentbernáthegyi kutya. Igy áll előttem Móricz Pál. E nivelláló, asszimiláló században meg tudta tartani a maga egyéniségét úgy külsőleg, mint belsőleg. Ott született abban a régi hajduvárosban, melynek széles utcáiba valósággal arany sugárkévékben dől be a puszták világossága.