Ragyogó Kovács István [antikvár]

Beköszöntő Hosszu idő után nem rég Szegeden jártam. "Az alföld metropolisát" fehér szemfödél takarta, az utcákon vastag rétegekben feküdt a hó. A sietős lépés hangja eltompult benne. Szorongás fogott el: mintha halott körött járnék!... Mire ez a nagy csönd? Mi ez a visszafojtott hallgatás? Riadtan fogództam meg emlékeimben. Megmondják talán azok a helyek, ahol valaha jártam! Az a szöglet, melyen álltam iskolatáskámmal a hónom alatt, várva, mig elhalad az utközépen az a kocsi!... (Mert a jógyermeknek figyelmesnek is kell lennie, nem szabad vakon belerohannia a világba!) Majd válaszol a Tisza, örök nosztalgiám kiapadhatatlan folyama! Majd beszélnek a Stefánia-liget susogó fái, a kapu-őrző vén ágyugolyók, a várrom, mely előtt a katona-zene sikongó muzsikája vidult, a nagyhid, mely olyan széles ölelkezéssel fogja át azt a szent, kincses földet a Tiszával, mintha csak mutatni akarná kőbe-vésve, vasba öntve, hogy: összetartoznak azok, örökre, elválaszthatatlanul!...