Rákóczi 1-2. [antikvár]

Előhang A legjobban a tavaszi reggeleket szerette, a tenger fölé emelkedő arany-rőt napkorongot, a bíborfényben ragyogó felhőket, a kellemes meleget ígérő, de még csípősen friss levegőt, a színpompás kertekből áradó, hajnali párákkal dús virágillatot, a délszaki táj buja szépségét. Lelke ilyenkor szinte megbékélt a sorsával és a távoli hazához kötődő keserédes emlékei sem gyötörték any-nyira a szívét. Nyáron a kegyetlen forróság hamar sárgára aszalta a kikelet üde zöldjét, a nagy meleg minden teremtett lelket kegyetlenül meggyötört, az ősszel beköszöntő tartós esők barnásszürkévé áztatták a hőség által el nem égetett szépség maradékát, a téli viharok pedig túl gyakran szántották fel a tenger végtelenbe vesző tükrét. Ilyenkor a keleti láthatárt szinte láthatatlanná mosták a kavargó köd- és felhőpamacsok, a nyugatról, a szárazföld felől lezúgó széllökések tarajos habfodrokat varázsoltak a bukóhullámokra, miközben Zephürosz vad lehelete megtépázta a fák lombját, és ezüstösen csillogó olajfaleveleket röptetett napkelet felé. Vad és fenséges volt a haragvó természet, lenyűgözte a rakoncátlan, meg-zabolázhatatlan erők tánca, ám túl régóta élt már ebben a házban, túl sok ítéletidőt szemlélt a széllökésektől zörgő ablakok mögött, nem csoda, hogy közömbös lett számára az elemek tombolása. Ha a fennen való Isten — akit oly kevesen tisztelnek ezen a távoli földön - mégis őszi-téli fergeteget zúdított a vidékre, már csak azért fohászkodott, hogy minél előbb legyen vége. Ahogy teltek az évek, mind érzékenyebbé vált a lába, a köszvény támadása egyre gyakrabban kínozta, és amikor a müezzinek fadzsm hívó kiáltása nyomán felpattantak a szemei, a takaróját félrelibbentve vizsgálgatta a térdeit. Ha nem dagadtak meg orvul, nyugodt napra számíthatott, ám ha a felpufFadt, megfeszülő bőrt simították végig a hajnali fény lágy sugarai, két dolgot is megtudott egyszerre: ismét vihar közeleg és megint kínosan lassan, sziszegve kell majd botorkálnia. Ilyenkor eszébe jutottak gyermekkori tanulmányai, mikor Ba-dinyi János — ez a középkorú, megfontoltan beszélő és minden gondolatát alaposan mérlegre tévő nemesember - matematikára, grammatikára, históriára, geográfiára és ennyi év távlatából már ki tudná megmondani, hogy milyen egyéb tudományokra, no meg a rangjához méltó viselkedésre és gondolkodásra oktatta. Egy alkalommal azt mondta, hogy Buda vára mellett a Mindenható gondoskodása nagy kincset adott a magyar nemzet kezébe, ám az isteni ajándék gyümölcseit már vagy másfél évszázada csak a pogány élvezi. Badinyi uram szerint olyan meleg források fakadnak a földből és kősziklából, amelyek a Teremtő kegyelméből enyhülést jelentenek mindenféle emberi nyavalyára a meddőségtől a hátfájáson keresztül egészen a csúz kínjaiig. A derék tanító még azt is megemlítette, mily dicső és hatalmas az Úr, hiszen a föld mélyéből, az