Rákóczi lobogója alatt [antikvár]

Zokogó sírással sirhatsz magyar nemzet... A szalánczi erdő mélyében százados fák árnyában egy csapat bujdosó kurucz fekszik a megdöntött pázsiton. Mélabúsan néznek maguk elé, hallgatva a szomorú nótát, a melyet egy daliás levente énekel. Oly szépen zeng az a dal keresztül a csöndes rengetegen. A fák is hallgatnak, ég felé meredő ágaik alig észrevehetően hajlongnak a szélben, mintha csak ők is megértenék a bujdosó kuruczok keservét. Oly kopottak és szinehagyottak azok a kaczagányok, a miket maguk alá teritettek, mint az arczuk, a melyre a bánat és szenvedés mély redőket húzott. Az éneklő levente egy százados tölgy sudarához támaszkodva dalban sirja ki mindazt, a mi elűzte őket portáikról, a puha és meleg családi fészekből. Hallgatják önfeledten és pilláikon könnyek rezegnek, ajkukról fájdalmas sóhajtás röppen a rónák felé, a hol a nagy kurucz király: Thökölyi lovas regimentjei robogtak a németekre. Hová lett a kuruczok ragyogó csillaga? Lefutott a magyar szabadság egéről s a dicsőséges fejedelemasszonynyal, az aczélkeblű Zrinyi Ilonával együtt ott hullatja a sóvárgás könnyeit messze Nikodémiában, a csobogó források és csorgó kutak bugyogó vizével öntözött ékes virágmezőn.