Ráró lovam [antikvár]

- Hahóóó! Hé, legény! Olyan halkan indúl el a szó, mint a lehelet. Gyötrelem, nehéz birkózás indítja útnak. Átveri magát a szűk garaton, a száraz, cserepes ajkak közén, aztán egyre erősebben, színesebben járja be a hatszögű termet. Nyújtott utolsó szótagjával felkapaszkodik a csiilagíves boltozatig. A nyugati égen fáradt léptekkel, lassú méltósággal most tér nyugovóra a trónjafosztott Nap. Vörös csóvával pásztázza- végig a zsuppfedeles paraszti házakat. Megpaskolja sugaraival a Törökdomb tetején ágaskodó végvár öreg falait, nehéz bástyatornyait. Beszökik az ólomkeretes, kristály ablakkarikákon s megpihen a sarokban egy tábori ágy magasra emelt fejpárnáján. - Hahóáó! Hé! A második szóban a parancshoz szokott türelmetlenség indulata rezdül. Szinte szétfeszíti a vastag-falakat. A feszülő haragnak azonban, úgy látszik, most először, nem akar fékezője lenni. - Hé! Ördögök szánkázzanak rajtad! A fékevesztett harag ordító hangja fuldokló köhögésben hal el. Megrázza gazdája görnyedt testét s béklyót vet a veszett indulat nyargaló mondataira.