Rádiórománc [antikvár]

Milyen ​rádió az, amelynek bemondóját hírolvasás közben egy gospelkvartett tagjai szó nélkül pucérra vetkőztetik, vagy a Déli hírpercek közben beleköpnek a poharába, ennivalóval hajigálják meg, mézgát csurgatnak a cipőjébe, egyik nap pedig meggyújtják a kezében tartott szöveget – történetesen egy gyászhírt –, úgyhogy egyszeriben nagyon gyorsan kell olvasnia? Ez a WLT rádióállomás (With Lettuce and Tomato: Salátával és Paradicsommal) 1926-ban, a (kereskedelmi) rádiózás hőskorában, az amerikai Minnesota államban. Alapítói a Soderbjerg fivérek, egy szoknyapecér, élv- és pénzhajhász üzletember és reménytelenül pihent agyú, feltaláló öccse, akik a volt ravatalozó épületében nyitott szendvicsbárjuk forgalmának fellendítését remélik a vállalkozástól. Az állomás viharos gyorsasággal felfut, elárasztják a feltűnési viszketegségben szenvedők, a klinikai esetek, az önjelölt sztárok, és utóbb a hirdetni vágyó pénz. A WLT éveken, évtizedeken át valóságos aranybánya, mígnem… mígnem jön a televízió. Íme egy reklámrádió története a tulajdonos javíthatatlan népnevelő nejének, a szappanoperák buborékszereplőinek, a szép szőke üresfejű hírolvasóknak, az erkölcsi terrorista szövegíróknak, a csőd elől a pénz után futó hirdetőknek, a szexőrült, mosdatlan szájú gospelénekeseknek és az undok, elkényeztetett gyereksztároknak gyakran mikrofonközelben zajló magánélet-epizódjain keresztül – nem is szólva a készülékeknél ülő emberekéről, akik gyűjtést rendeznek tulajdon családtagjaiknál valódibbnak hinni akart virtuális nagycsaládjuk számára, ha a forgatókönyvírói önkény éppen úgy hozza. Garrison Keillor, aki maga is rádióműsort vezet, Amerikában évtizedek óta mesemondó sztár – fejből mesél, felnőtteknek, kimeríthetetlen ötletességgel és melengető, keserédes humorral. Élő fellépésein a közönség sokszor nem tudja, mi a teendő: hahotázni vagy elérzékenyülni. Hahotázva elérzékenyülni. Könyvét olvasva szinte halljuk őt.