Régi harangok kongását hallgatom [antikvár]

Részlet a könyvből: Hallgatom régi harangok kongását, hallgatom... Fölöttem öreg gesztenyefa sűrű lombja vigyáz szélcsendes mozdulatlanságban. Mellettem kicsi lányom rajzolgat nagy-nagy igyekezettel s édes-piros arcán ott ül a súlya a néhány hét múlva bekövetkezendő nagy életfordulónak: első elemista lesz a kedveskéből... Rámnéz és mosolyog. Soha szebb mosolyt nem láttam, pedig immár ugyancsak hosszúra nyúlt életem. Nem sejti, nem tudja, - Istenem, honnan is tudhatná, hogy hol jár apikája, az ő nyelvén: apipája gondja, gondolatja most ebben az idegen városban. - Azaz, csak neki idegen. - Rövidke életéből eddig csak néhány napot volt itt s ha tudja is, hogy apipát idefűzik a gyermekévek s ha szépen imádkozott is a Hétfájdalmú temetőben az ismeretlen nagymama régi sírjánál, neki mégiscsak minden, minden itt idegen. Jobb is, Istenem, jobb is, ha nem tudja, ne is tudja meg sohasem, hogy milyen magános, milyen eltévedt, gyámoltalan gyerek volt ebben az ősi városban egykor hosszú, hosszú éveken át az ő apipája. Hallgatom, régi harangok kongását hallgatom. Öklömre hajtom barázdált homlokom s szeretném feledni mindazt, ami sötét, ami szomorú. S fájó szeretettel ölellek át téged, tornyok büszke városa, s hallgatom régi harangjaid kongását, megrendülve hallgatom.