Régi magyar asszonyok [antikvár]

A reggel keményen és szürkén feszült a felhők sötét lábához és egyre késlekedett kaput tárni a nappal világosságának. Szitálva, csöndesen egyre esett, a kőfalak fénylőn lepergették, a sziklákon hullámzón keresztül bukdácsolt, aztán szennyesen és zavarosan meghúzódó a vár alatt körülfutó árokban. Erzsébet a folyosóra nyíló ajtónál állt és lenézett a szürkészölden elhúzódó vidékre, az apró, világos házakra, melyek oly félénken lapultak a földhöz, mint a tölgy előtt térdeplő mezei virágok. A tölgy Wartburg vára, a hegy tetején merészen és büszkén magasodott tornyai és bástyái védelmébe zártan, de az ott lent rejtőző kis házak békéje messze volt a virágok friss, tiszta életétől. Hűvös szél borzongott végig az oszlopos folyosón, az asszony magábamerült alakját is körülsodorta, ruháit meglengette, hajfürtjeit kiszabadította, de Erzsébet nem vette észre a hideg érintését. Egyre csak előre nézett, le a házakra és látta szinte kísérteties világossággal az ott rejtőzködő életet, minden nyomorúságával.