Rejtelmes Abesszinia [antikvár]

Részlet a könyvből: A Chenonceaux fedélzetén. 1932. november. A hajó végre felszedte horgonyait, már semmi sem köt bennünket a szárazföldhöz. A Chenonceaux elhagyja Marseillet és én, életemben huszadszor, menekülök a napfény országába. November. Keresztülutaztam Franciaországon. Máris hideg ködök fekszik meg a felszántott, megtrágyázott, kisebb táblákra osztott földeket. Szomorú és kopár látvány a szürke ég alatt. Mintha a föld beletörődött volna szolgaságába és türelmes és jó lenne az emberhez, mert tudatában van a maga örökkévalóságának. A búcsú minden fájdalma nélkül hallgattatom el a lelkemben ezt az emléket abban a reményben, hogy visszatérhetek az ellenséghez, vad, zabolátlan, távoli világba, ahol az embereknek még megmaradt az a szabadságuk, hogy parancsoló és segítőtárs nélkül, küzdhessenek jobb sorsukért. Nem megyek meszire, Dzsibutiig alig tíz napig tart az út. De ezt a tíz napot valósággal örökkévalóságnak érzem a hajón, ezen a modern úszó szállodán. Tétlenül, tehetetlenül veszek bele ebbe a hirtelenül és oktalanul összekeveredett, sokrétű embertömegbe: a hajó utasainak furcsa cocktailjébe. Mindenki a maga módján méltányolja és emészti meg ezt a különlegességet. Az újoncokat magával ragadja, ismeretségeket kötnek, mindenáron barátkozni akarnak, címeket cserélnek egymás között. De ha már több hasonló utazásban volt részük, bölcs tartózkodással viselkednek. A hajó személyzetének, a kapitánytól kezdve a kabinnyitogatóig, állandóan rossz a gyomra.