Reménytelen szerelem [antikvár]

Részlet a könyvből: Szokatlan látogató. Ültem egyedül a szobámban. Alkonyodott már s odakint tavaszodó szél lengett a Mátra felől. Senki nem volt a lakásban, csak a cselédleány s nagyon elhagyottnak éreztem magamat. Mert megint elővett a régi bú, amely fogvatart minden tavaszelőn, mikor északi-útra kelnek a vadlibák, a rokitnói ingoványok felé. Fejemet tenyerembe hajtva ültem az íróasztalnál. Titkos vágyak, álmok settengtek körülöttem, mert éreznem kellett visszavonhatatlanul, hogy elhagyott az ifjúságom s messziről, igen messziről integet már búcsút nekem. Ebben a siket magányban, amikor nem hatott el hozzám semmi külső nesz, váratlanul csak fölfigyeltem a faliórára, melynek ingája a szomszéd szobában lengett. Elszorult szívvel hallgattam oda. Mert tudtam, hogy minden ingalengés közelebb juttat a sírhoz. Meghalok egyszer én is és senki nem fogja tudni aztán, hogy itt éltem valamikor s ha akadt is olykor egy-két apró örömöm, annál többször előfogott a titkos bú.