Remete [antikvár]

Török Zoltán L fejezet 1. rész Útszerű keskeny járat. Nagyobb ösvény avagy szűkre szabott szekérút. Nem is kell szélesebb, minek, ha többnyire csak lovasok vagy gyalogosok koptatják. Most is egy mezítlábas legényke zömök lovacskát vezet maga után. Csendesek a léptei, a kiálló kövek között nem kopogtat, zajt sem kelt. Nem használnak patkót, ezeknek az alacsony termetű, foltos jószágoknak a patája lassan kopik, magától utána nő. Vércse vijjogása töri meg a csendet, a magasban száraz kérget stiroló kő recsegéséhez hasonló hollókárogás foszlányai távolodnak. A legényke csak úgy mezítláb lépked, az út közepén kígyózó fűcsomók tetején egyensúlyoz, a nagyobb köveket figyelmesen kikerülve. Patakocska mentén halad az útjuk, a cingár vízér fáradtan taszigálja lefelé saját magát. Száraz a korai nyár, a verőfényes kék ég hetek óta fedi be a fenyőrengeteg tetejét, sehol egy komolyabb felhő. Pedig milyen haragosan sötét tudna lenni egy igazi nyári vihar itt a havas derekán! Nappali sötétség, hidegen korbácsoló zivatar, mérgesen alázúduló sárié után a felsejlett napsütés angyalarcú. Az az angyal most fáradt, megunt, mmt a száraz kenyérhéj. Lépked serényen a legényke, felfelé vezeti a lovát, arra, amerre az örökzöld erdő tömören sötétlik. Küldetést teljesít, egy tekintélyes átalvető iszákban hasznos holmik mellett táplálék domborodik. Bírná a lovacska a csomagon kívül a vezetőjét is, de hágóra nem szabad igénybe vermi a jószágot - így tanulta, így tehát be is tartja az emberpalánta. Időnként fütyörészik haladás közben, amilyen