Rianás [antikvár]

,A győzelem nem más, mint pofáraesések sorozata. "Bohumil HrabalMinden korok legborzalmasabbika a napokban kimúlt XX. század, az otthonunk volt.1 Ez az otthon - ahol repedések mentén, látható és láthatatlan kordonok mögött kapott lábra újra meg újra a vággyal terhes élet, ahol metronóm hangján hasította szét az álmokat a lét, de az álmok újra meg újra fölébredtek, majd véres lepedőn megédesedve elszenderedtek megint -sokszor elveszett. Mégis, minden rombolás, minden elmerülő barátság ellenére az a széttöredezett pillanat számomra rólunk szólt, rólunk, az életünket kitöltő térbe burkolózó idő foglyairól, a lelkünkben kiteljesedni vágyó ismeretlenekről, rólunk, akiknek még számít a múlt, a mi múltunk, a magyarság múltja, ami nekem olyan, mint az egyszerű történetekkel takarózó melankólia mosolya és egy durva hasba rúgás.Ez a könyv a mindenki által átélt, mégis a soha meg nem történt események fonákján, a szárítóköteleken szellőző lelkekre, köztük az én megszaggatott lelkemre csimpaszkodó rianásról szól, arról a jeges futamról, ami tovatűnő, mégis megérinthető, ami olykor hallható, mégis örökké némán kísértő, ami annyira kitölti azt a térben bujdosó időt, azt a havas tájban cseperedő magányt, hogy talán csak egy elemeire tört regény nyelvén érhető tetten.Az örök hiány és az örök beteljesülés harca ez.Itt, nálunk Magyarországon, Európa szívében, ebben az országban, ahol hidak ezrei kötik össze a különböző világokat, hül a levegő. Kinőtte a tér a hidakat, pedig amikor elindult az egyik oldalon, még telis-tele volt reménységgel, de amire átért, kiszellőzött belőle minden abban a hideg orkánban, ami ezt az átmeneti kort átszövi, s oly üres lett a lelke, mint a szügyön szúrt felhők tétova búcsúja a látszatvilágtól. És mégis, talán a csodák királynője vagy a magyarok5