Rohanó áradat [antikvár]

Részlet a könyvből: Még a nap is menekülve zuhant a nyugati hegylánc mögé, mikor a fekete vész rohanva zúdult alá a hegyek ormáról. Először különös zsongás töltötte be a levegőt. A legelésző állatok ijedten kapták fel a fejüket, különösen a kipányvázott lovak dobogtak, nyihogtak vészesen. A póznákat tartó kötélzet még jobban kifeszült s előbb csendesen, aztán mind élesebben zengeni kezdett. Az első széllökés homok- és porfellegeket hajtott maga előtt, mire az egész nyáj eszeveszetten menekült; patáik dobogása elvegyült a szél bőgésével. A nemezlapok vitorlaként kifeszültek, egész alapjában remegett a jurta, falain megcsendültek a szépmívü kardok. Nyögve hajlott meg a zászlórud és a kilenc fehér yakfarok ostorként csapkodta a jut oldalát. Ekkor már menekült a táborváros, az orduk népe is. Hisz az elszabadult viharistenek, a tengrik felhőparipái után, Isten ostora sistereg a földre s ahova ostorhegye ér, égő fáklyák gyulladnak ott ki. Menedéket csak a viz nyújt ilyenkor s boldog, ki nyakig merülhet benne. A rémült asszonyok gyermekeiket is magukkal vitték. Az apróságok sikongó hangját a szakadatlan mennydörgésben senki sem hallja. Mert most már szünet nélkül dörög, villám villámot ér, a szélcibálta erdő nyög, a fák koronái a vizig hajolnak; menedéket keresnek tán ők is a bajt hozó tengrik elől...