Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Az éjjeli vonat késett Piza és Civitavecchia között és reggeli kilencz órára járt már az idő, midőn Fromont Péter abbé huszonöt órai fárasztó utazás után végre Rómába érkezett. Egész podgyásza egy könnyü utitáska volt s igy gyorsan leugrott a vasuti kocsiról. Az érkezés sürgés-forgása közepett, elutasitva a köréje tolongó szolgákat, maga kapta fel kis könnyü táskáját, hisz alig várta már, hogy megérkezzék, hogy egyedül lehessen és tapasztaljon. A pályaudvar előtti Cinquecento-téren beszállt a járda hosszán sorakozó, kis fedett kocsik egyikébe és maga mellé helyezve el a málháját, megadta a kocsisnak a szükséges utasitást:
- Via Giulia! Palazzo Boccanera!
Szeptember 3-ika volt, a nyárutó egy tiszta, derűs, bámulatosan enyhe és üde reggele. A kocsis, egy kis tömzsi, ragyogó szemű és gyöngysorfogu olasz emberke, mosolyogva ismerte fel az abbé kiejtésén a született francziát és ostorcsattanással nógatva vézna gebéjét, a római fiakkerek élénk tempójában inditotta meg a kocsit. De már a következő perczben, midőn a kis négyszög pázsitján végighaladva, a Piazza delle Therme-re ért, visszafordult és barátságos mosolylyal mutatott a romokra:
- Diocletian fürdői - szólt az idegent kalauzoló előzékeny kocsis gyatra francziasággal, mint a ki igyekszik az utasok kegyét megnyerni.