Róma kapui [antikvár]

Első fejezet A két fiú egy széles töltésúton ballagott az erdőben. Olyan vastagon belepte őket a fekete iszap, hogy alig volt ember formájuk. A magasabbiknak a szeme szinte természetellenes kék-séggel ragyogott a rákérgesedett, szúrós, repedezett sárréteg-ból. - Ezért megölnek minket, Marcus! - mondta vigyorogva. Parittyát lóbált lustán, amelynek szíját gömbölyű kavics húzta egyenesre. - A te hibád, Gaius, miért löktél be. Mondtam neked, hogy a folyómeder nem mindenütt száraz. Beszéd közben az alacsonyabbik fiú elnevette magát, az utat szegélyező bokrok közé lökte a másikat, aztán vad hujjogással rohanni kezdett. Gaius kikászálódott a bozótból, és üldözó'be vette olyan gyorsan pörgetve a parittyát, hogy szinte csak egy sivító korongot lehetett látni. - Csata! - kiáltotta magas, tiszta hangján. A verés, amit otthon kapnak a tönkretett tunikáért, még messze volt, és a két fiú éppen elég trükköt ismert, hogy elkerülje a bajt. Csak az számított, hogy a madarakat rémítgetve hatalmas sebességgel száguldhassanak az erdei úton. Mindketten meztélláb voltak, a talpuk máris szarusodott, noha még alig nyolc nyarat láttak. - Most elkapom! - lihegte Gaius futás közben. Ez rejtély, hogy Marcus, akinek ugyanannyi a lába és a keze, mint neki, hogyan 9