Romok felett I-II./A szerelem vége [antikvár]

Részlet a könyvből: Még egyszer végigcsókolja a nap ragyogó sugaraival a villák fedelét, aztán elbuvik a magas, zord hegycsúcsok mögé. Csak az égre fest valami halvány pirt, a hegyek felett. A völgyből hűvös szellő száll fel a lankás domboldalon. Az egyik nyaraló verandáján magányos, karcsú asszony áll. Elgondolkozva támaszkodik a széles, faragott karfára. A csend, a fenyők illata, s a magány mintha álomba ringatnák lelkét. Elmosódva, halkan hallszik fel idáig a zene a sétány felől, s a hegyi patak zugó csobogása valami egyhangú, ritmikus melódiát szolgáltat hozzá kíséretül. Oly jól esik elhallgatni ezt, hosszan, nyugalmas mozdulatlanságban, nem törődve semmivel, ami körül, a világban történik. Gyárfás Elekné kissé bágyadtnak, gyöngének érzi magát. Az étterem lármája kifárasztotta, idegessé tette. Semmi kedve sem volt a többiekhez csatlakozni aztán. Sokkal jobb egyedül lenni itt, zavartalanul elmerengni mult és jövő felett. Istenem, hogy eljár az idő! Csak ilyenkor, mikor az ember áttekint a lezajlott élet ezer apró eseményein, tűnik fel a napok, évek gyors futása.