Romuald és Andriána [antikvár]

ELSŐ RÉSZEgymásnak terhét hordjuk', mond ai tráa, S hogy a hívő megszentel hittelent'. Az elbukottért sírt szívbéli sírás Az Orral annak új kötést teremt.Miként meg nem szült magzat anyja vérét És szívja szent tejét az újszülött: Másból itatjuk szívünk szomjú mélyét. Egymásból szívunk új vért, új velőt.Idegen jószág hüvelye csak éltünk. Egymás tornyában szegletkő vagyunk, Szórván kincsünket: máséból fecséltünk, Másnak világiunk, fölgyújtván magunk.Jákob-létrák, ha élünk igazul,Min mások hágnak föl a messzi mennyig . . .Pokolkapunk, ha dőzsölünk gazul,Mi másban mindenek, magunkba semmik:Mert nem vagyunk magunké', mond az Or.A. vízre könyöklő sziklatömb csipkézetes folytatásának tünő vár egészen sötét, csak egyik tornyának rep-kényszemöldü ablakszeme fölött dereng aranyló füst. Odabent mécs ég, a toronyszoba lakója féloldalt az ablakfalnak dőlve, a kőfalak közé mélyen ágy alt kertbe bámul. A természet pedig nem tud nyugton aludni, ha nézik. A fák nyújtóznak, a virágok szaggatottan lehelik föl illatgomolyaikat, a szél sóhajt, és hintázni idézi fedél alól az alvó denevéreket A támadó hold, mint szemérmes lány az ünnep küszöbén, kinek szépsége csak később nyíl vakítóra, még sugártalanul, piruló arccal áll az ég peremén. Minden sajátosan meghatott, ünnep előtti.S mintha az egész ünnep előtti éjszaka nyughatat-lansága az ablakfal hűvösére hajló, fiatal szívből áram-lanék. A sugár, fürtbe omló hajú gyermekifjú ma éjjel a gyermekség és ifjúság elválasztó küszöbén áll. Most fejezte be a próbaidőt, holnap lovaggá ütik, oly fiatalon, mikor más ifjú a fegyvereket még csak hordozni tudja illőn. Hiszen mindössze négy éve, hogy illemet, vallásosságot és vitézséget tanulni Valkenfelsen várába jött. És mégis, maga a szigorú, keresztes háborút járt, vitéz várúr, és maga Thibáld gróf, a szomszéd vár ura, aki a