Rosélian gróf öröksége [antikvár]

Részlet a könyvből: A Pontjolin-család. A nap fényes korongja lassan bukott a magas hegyek mögé, utolsó sugarai bíborvörösre festették az eget. Az est fojtó melegét csak a liget felől szárnyrakapó szellő enyhiti. Az első juniusi széna kellemes illata betölti az üggyel-bajjal döcögő postakocsit is. A göröngyös ut és a rossz lovak nagyon megviselték a kocsiban ülő négy utast. A fiatal asszony álmodozva nézi a szép vidéket. Szabályos arcát szelid jóság teszi vonzóbbá. Tekintete végigsiklik a szomorú elmúlásra emlékeztető, kiteregetett szénán. A mellette ülő komoly, előkelő katonatiszt, nem lehet több negyvenévesnél. Magas homloka okosságról, szürke szemének nyilt tekintete egyenes, büszke jellemről tanúskodik. - Anyám, nagyon szép a mező! - szólal meg egy ezüstcsengésű gyermekhang. Az anya büszke mosollyal néz gyönyörű kis leányára. Aranybarna haja csigákban omlik vállára, vérpiros ajkai közül vakitó fehér fogsor villan elő, nagy őzbarna szeme, bársonyos arcbőre, keskeny ivelt szemöldöke olyan, mint a mennybeli angyaloké. Egyszerű, de ízléses hófehér ruha van rajta, fején pedig margitvirágkoszoruval diszitett kalap.