Rozsdatemető / Kéktiszta szerelem [antikvár]

A lapélek szórtan foltosak.
A kortárs magyar regényirodalom, az igényes prózaművészet három évtizedének egyik legsikeresebb, leghíresebb, legolvasottabb alkotása a Rozsdatemető. Terjedelmét többszörösen, sokszorosan meghaladja azoknak a kritikáknak, tanulmányoknak, elemzéseknek, méltatásoknak a tömege, amelyeket a műről írtak, hazánkban és külföldön, eddig kilenc magyar és számos külföldi kiadása kapcsán. Nem tudni, elegendő hangsúlyt kapott-e a méltatásokban - a "rozsdatemetők" és a "hábetlerizmus" vizsgálatai közben is - annak az idézetnek a lényege, amely a regény elején áll: "Az ember... gondolkozó nádszál... ha a mindenség eltiporná is ... az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta..." Nem tudni, olvasók százezrei közül elegen tették-e le a regényt annak a felismerésnek a birtokában, hogy kicsi kisemberalakjaiban az egyetlen embert, a nagyot jelenítette meg az író. Sikere éppoly indokolt, mint az a megállapítás, hogy megjelenése az új magyar regény történetének új fejezetét nyitja meg irodalmunk történetében, és mint amilyen szükséges volt ezt a modern, magyar, szocialista fejezetnyitást 1975-ben a Kossuth-díjjal fémjelezni. Nem tudni, igazán érzi-e olvasóinak sokasága, hogy mennyivel nagyobb körben fénylik az író gondolkozó embersége, és mennyire egy az emberségében a gondolat és az érzés. Hogy milyen nagy az "ezerszer áldott Józsefváros" kis világa, milyen vetület. Hogy mennyi szeretet hány rétege rakódott le Fejes novelláiban. A regényhez csatolt kisprózai írásoknak ebben a kötetben az a feladatuk, hogy a nagyobb körre is, gondolat és érzés harmóniájára is figyelmeztessenek.