Salamon kincse [antikvár]

Részlet a könyvből:Trombita harsogott az utcán. Fülsértően. Dallamtalanul. A befüggönyözött ablakok mögé gyűltek az emberek. Nem sokan, csak egyesek. Azok, akikben nagyobb volt a kíváncsiság, mint a bánat. Azok, akik fejletlen koruk vagy politikai rövidlátásuk miatt nem értették át egészen a történteket. A trombitálok közelebb jöttek. Egyre közelebb. Már feltűntek az utca hajlásában. Voltak vagy húszan. A magyar bakáénál hosszabb kürtöket fújtak, magyar fülnek össze-vissza. A trombitások után fegyveres had következett. Mintegy század. Bocskorban. Szegényes gúnyában. Rogyadozó térddel. Vállukra dróton, madzagon akasztott rozsdás fegyver. Arcukon a félelem döbbenete. De mentek. Egész nap az utcákat járták és fújták a kürtöket, mert ők voltak a győztesek! Árpi is hallotta a recsegő hangokat az utca felől a szobába szűrődni. Széket tolt az ablakhoz. -Mit teszel, kisfiam? - kérdezte a szelíd lelkű asszony, aki háttal az ablaknak, karosszékében ült és az elnyűtt harisnyákat foltozgatta. -Katonák gyünnek! -Ne nézd őket, drága gyöngyöm! Nem szépek! -Mér nem szépek? -Mert nem magyarok! -Hát milyenek? -Ellenségek! Árpi nem ellenkezett. A széket visszatolta a helyére, maga pedig anyja mellé kuporodott a padlóra. Keblében magyar fiú szíve dobogott, még kicsiny, de vitéz ősök leszármazottja.