Sangala Ádám élete [antikvár]

Részlet a könyvből: Az árvái Magura vidékén, az Árva folyó jobbpartján húzódó, hegyekkel-völgyekkel szaggatott tájon a XVII. század elején is épp úgy éldegéltek az emberek, mint manapság. A dombos hajlatokban évszakonként váltakozik a rét és a vetés smaragdja; a hegyek aljában fenyőerdők sötétlenek, a fennsíkon pedig a legelők friss pázsitja zöldéi. A völgyeket fürge patakocskák szelik át, vidám életkedvvel csobogva a szfinxként mélázó hegyek és halkan susogó erdők világában. A völgyek s a meredek hegyoldalak zöldjéből parányi kunyhók meztelen nyomora villan elő, amit az anyatermészet - ha szigorú és fösvény is, mégis csak anya - sűrű lombok, terebélyes hársak, vagy fenyők, vadkörték és almafák mögé bujtat. A házikók alacsony gerendázata aránytalanul magas tetőzet alatt roskadozik; erre a gyatra építkezésre a gyakori és súlyos havazás vitte rá az embereket, mert a hó terhe alatt máskülönben összeroppanna a tető. A magányos házikókat rendszerint távol építették egymástól, néhol viszont négy-öt is összebujt egy csoportban. Ezekben a völgyekben még ma is nehéz harcot vív a nép a mindennapi kenyérért, amit csak a Miatyánkból ismer, mert kenyér helyett keletlen tésztából készült száraz lepényen, vagy pelyvás zablisztből sütött kenyérfélén él. A XVII. században ez a harc még kegyetlenebb volt, mert akkoriban a krumplit sem ismerték, s a közlekedési viszonyok is összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak. Az 162. esztendő egy májusi napjának alkonyatán, mikor a lehanyatló nap félig már a nagy Rozszutec mögé bukva aranyos és rózsaszín sugárözönnel árasztotta el a környező hegyeket, s halódó fénye ott reszketett a patak vizében, Sangala Ádám, egy jónövésű, derék, huszonnégy éves legény néhány juhot és három nyomorúságos tehénkét hajtott a völgyben hazafelé. Útközben megállt egy alkalmatos helyen, hogy megitassa állatait.