Sasszem és szilánkok [antikvár]

„A mesélés gyönyörűsége talán az az emberi állapot, ami a legközelebb áll a levitádéhoz." Gábriel Garcia Márquez: Tizenkét vándor novella ELŐSZÓ Ezek olyan történetek, amelyeket régen dédelgetek magamban. Hosszú szakmai és emberi pályafutásom során találkoztam velük, és egytől-egyig mélyen megérintettek, nem hagynak nyugodni; ezért írom most le őket. Meg azért is, mert élőszóban már egyre kevesebb alkalmam van beszélgetni minderről. Fogynak körülöttem azok a régi jó barátok, akikkel korábban úgy szerettem együtt lenni, csak úgy beszélgetni, mesélni és az ő meséiket is meghallgatni. Nagyon fontos számomra az emberi szó, az igazi beszélgetés. Nem vita, nem értékelés, nem előadás nem, nem, a személyes, baráti beszélgetés, és ha nincs rá megfelelő alkalmam, akkor bizony hiányzik. Ezeket a régi délutánokat idézem fel most az alábbi írásokban. Emlékeimből előkúszik számos olyan történet, amelyről beszélgettünk, jó érzéssel, az összeszokottság biztonságával úgy, hogy kölcsönösen tudtuk: mi félszavakból is értjük egymást. Ezeket a valaha volt jó ízű beszélgetéseket igyekszem, ha esetenként csak egy-két kérdés formájában is - lehetőség szerint hangulatukkal együtt - így, írásban visszaadni. Van közöttük olyan párbeszéd, amelyet már csak magamban, emlékeimben és emlékeimmel folytathattam le, mert az érintett kedves jó barát már nincs velünk, nem válaszol többé. Én mégis sokszor felidézem alakját, hangjának ezer árnyalatát, humorát, bölcsességét, egész lényét, és magamban meg-megkérdezem mindarról, amit érdekesnek, fontosnak tartok, illetve, próbálok válaszolni az ő okos, lényegre törő kérdéseire úgy, ahogy korábban, együtt töltött éveinkben olyan gyakran megtettem. Budapest, 2016. május 15