Schwedenklee utolsó szerelme [antikvár]

Vannak emberek, akiket valóságosan üldöz a szerencse. Kellemes körülmények között nevelkednek a rokonok és szülők őrizete alatt és elég tehetségesek ahhoz, hogy nagyobb erőfeszités és gyötrödések nélkül végezzék tanulmányaikat. Éppen csak annyi szenvedély lakik bennük, hogy élvezni tudják az életet, de a nagy összeütközések elől óvatosan kitérnek... vagy talán őket kerülik ki az összeütközések? Amihez nyulnak, minden sikerül. Megérkeznek Monte-Carlóba, megjátszanak valami lehetetlen számot és a croupier - a játék tanulmányozásában megőszült tőzsdejátékosok elképedésére, - marékszám tologatja feléjük az aranyat. Hanem ők, a sors, elkényeztetett gyermekei, egészen természetesnek találják mindezt. Hiába, megszokták, hogy a szerencse állandóan ünnepelje őket. Megesik néha, hogy az ilyen körülhizelgett szerencsefi egy szép napon - szárazra pottyan. Már-már akadozik a lélekzete - de nem kell őket féltem. Az utolsó pillanatban szivszélhüdést kap az a bizonyos nagybácsi, akiről pedig már elfelejtkezett az egész család ... Ugyan mivel is babonázzák meg ezek a kiválasztottak a szerencsét, hogy mint az árnyék követi őket? Talán ott hordozzák a bűvös talizmánt a nyelvük alatt?... Vagy, talán ugy születtek: a szerencsecsillagzat jegyében?...