Segítség! [antikvár]

ELŐSZÓ I. Akarat ez a regény: feltartott pajzs, védelemre rándult meztelen mell. Nem azt várom, hogy életed kis esztétikai ítéleteket nyálazzon ki olvasására. Ezt a regényt nem lehet a szép és a csúf ítéletével elintézni. Amint nem lehet így elintézni a vihart, a szerelmet, a végtelen emberi nyomorúságot. Semmit, ami élet és halál. Elet és halál ez a regény: tett, ölelés, bántás. Kétségbeesett kiáltás ez a regény. Ez a kiáltás nemcsak az enyim, s nem én kiáltottam el először. Koppány, Dózsa György, kuruc Pázmán Péter, Zrínyi, a költő. Katona József, Berzsenyi és mások: más-más hangon jajgatták be a zuhanó időbe. De a magyar Vazul fülei nem hallottak, szemei nem láttak a Szent István ólmán keresztül. Most az én véres örökségem ez a kiáltás, hogy egy nehéz röggel fájdalmasabb legyen a magyar temető. Ne irodalmat vakarózz, ne esztétikát ténferegj ez előtt a megáradt sírás előtt. Rontson be a véredbe, mint halálos méreg, vagy mint elküldött megváltás. Húrozza fel minden idegedet, lökje meg az izmokat, az agyvelőt: kiálts vérrel serkedő nemet vagy zokogó igent. Rázz öklöt ellene, tagadd, káromold, üsd. Vagy sírd, jajgasd, üvöltsd fájdalmát és végtelen szerelmét. II. És mégis kérlek, anyából szakadt ember, anyai mellen szoptatott lélek: szabadulj rövid időre az étvágy és a vér, a hit és a rögzött vélemény nehéz lökéseitől. Légy csak ember: nyitott szemű igazság, szánalom és sebezhetetlen jóság. Olyan lélekkel hajolj ezekre a fájdalmas lapokra, amilyennel az édesanyád életét akarnád megérteni. Nem mond ez a könyv gyűlöletet semmilyen anya fia ellen. Életből, munkából kizárást nem kíván semmilyen vér ellen. Minden küzdő ember benne van életem ölelésében, s rokonnak látom a tragikus ember minden arcát. De fáj nekem az Ézsau-magyar.