Seldwylai emberek [antikvár]

GOTTFRIED KELLER. Nem csupán a véletlen játéka, hogy Gottfried Keller a svájciak egyik legnagyobb írója, egyúttal állami jegyző is volt, az állami írnok és elbeszélő egyszemélyben már a XVII. század óta jellegzetes svájci jelenség; kifejezője annak a svájci léleknek, melyben az államiság olyan erős élmény, hogy a művészi törekvéseket is szervesen átszövi. De Gottfried Keller nemcsak ebben a svájci lélek jellegzetes képviselője. Realizmusában is tipikusan svájci szemléletmód találkozott szerencsésen a koráramlattal. A svájci népet sohasem jellemezte túlzott befeléfordulás; figyelmét mindég a külső világ, a cselekvés felé irányította, sohasem tévedt olyan utakra, amelyek eltávolodtak a tények valóságától. A svájci nép nem adott a világnak sem nagy zenészeket, sem nagy filozófusokat. Legnagyobb tudósai, a Paracelsusnak nevezett Theophrastus Bombastus von Hohenheim és Albrecht von Haller, orvosok és természettudósok, akik a végtelenség rejtélyei felé fordulva is a valóság ütőerén tartják kezüket. Hogy Gottfried Keller az elbeszélő költészetet művelte és más műfajokban való próbálkozásai kevésbbé élnek tovább az utókorban, annak is nagyrészt a svájci irodalom hagyományaiban leljük okát. Ez az irodalom epikus jellegű nép- és műköltészetében egyaránt. A svájci irodalomnak a XIX. századig épen oly kevéssé van kimagasló lírikusa, mint öncélú filozófusa. Jellemző, hogy a svájciak nagy reformátora, Zwingli Ulrik kizárta az istentiszteletből az egyházi éneket. Legjobb verselőik nem lírai, hanem szatirikus tehetségek ; náluk fordult elő, hogy a parasztok a korcsmában zsoltárokat énekeltek, mert alig voltak népdalaik. Annál magasabb művészi fokra emelkedett a népi költészetben gyökerező s a svájci lélek legmélyebb rétegeiből fakadó elbeszélő-készség, melynek Gottfried Keller művészete egyik legszebb kiteljesedése.