Sellő a pecsétgyűrűn [antikvár]

Részlet: I. Olivér Campbel repülőkonstruktőr azt mondta: - Intézd cl, Bruce. Megígértem neki, felelősséget vállalok érte. - Megpiszkálta az izzó fahasábot a kandallóban, és Duncanra nézett, aki elgondolkodva szivarozott. A kandallóból felcsapódó láng egy pillanatra megvilágította kövérkés testét, szilva formájú arcát. Öregnek és fáradtnak látszott, pedig csak nemrégiben töltötte be az ötvenedik évét. - Hány éves a fiú? - kérdezte tompa hangon. - Tizennyolc múlt. Tegnap kapott értesítést a vejemtől, hogy felvették az egyetemre. - Akkor hogyan gondolod? - Ha elvégezte a tanfolyamot, hazautazik - mondta Campbel. - A késedelmet a háborúval megmagyarázhatja. - Sávos doktor hogy érzi magát? - kérdezte Sir Duncan, és hörpölt a teából. - Átmenetileg abbahagyta a kutatómunkáját. - A repülőkonstruktőr sejtette, hogy barátja el akarja terelni a beszélgetést a fiúról, s ezért hozzáfűzte. - Azt tudod, hogy az unokám nála lakik. - Ez ostobaság. És miért hagyta abba? - ö tudja. Magánklinikát nyitott. Annabella az első asszisztense. - Lányod, úgy látom, nagyon megszerette Magyarországot. - Annabella igen, Erzsébet viszont sohasem bírta megszeretni. Az az érzésem, hogy Kálmán ezért - Campbel elhallgatott, és az izzó fahasábokat kezdte piszkálni megint, őszülő haját a tűz vörösre színezte. - Nem szereti a fiát? - kérdezte Duncan. - Tagadja, de én tudom, hogy nem szereti. Pedig igazán szeretetre méltó, kedves kölyök. - Megtüzesítette a piszkavasat, és meggyújtotta a cigarettáját. Kicsit nyögve felemelkedett, tenyerét a derekára nyomta. Magas, sovány férfi volt, arcát ráncok hálózták be. - Erzsébet attól fél - folytatta hogy Kálmán apja szertelen természetét örökölte. Én a nyomát sem tapasztalom ennek. Beküldjcm? - Küldd be - mondta megadóan Duncan, és lepöccintette a szivarjáról a hamut. Néhány perc múlva magas, sovány, sötétbarna hajú fiatalemberrel tért vissza. Felkattintotta a villanyt, és a fiúhoz fordult: - Barátom, sir Bruce Duncan. - Örülök, uram, hogy megismerhetem önt - mondta a fiú, és megbiccentette a fejét. Haja a homlokába hullott. Megszokott mozdulattal hátrasimította. Duncan nem nyújtott kezet, a fotelra mutatott. Campbel folytatta. - Sir Duncannal olyan őszintén beszélhetsz, mintha velem beszélnél. - Természetesen, nagyapa - mondta a fiú előzékenyen és tisztelettel. Magatartása, arckifejezése azt árulta cl, hogy nagyon szereti a nagyapját. Ezután Olivér Campbel elhagyta a szobát, Kálmán pedig Duncanhoz fordult. - Tölthetek, uram? Duncan bólintott. A fiú ügyesen töltött, a poharat az asztalkára tette. - Önök, ha jól tudom - mondta a férfi -, Magyarországon nem kedvelik a visz-kit, nemde? - Nem tudom, uram. Az italok dolgában nagyon tájékozatlan vagyok.