Sirató [antikvár]

Belefér-e az egész világ egy ember életébe, Mamukám, drága? A halál fogja az élő embert, szorítja magához, vagy a harsogó élet? A létezés egy nagy fájdalom lenne? Mert... minek az öröm, ha egy szemrebbenés alatt elmúlik az egy emberrel? Ó, de... ki ér lené meg, ki érezné a világot, örömében, fájdalmában, ha nem lenne az egy emberben öröm és fájdalom? Most én örülhetek, hogy éltem, ó, de sokszor megköszöntem az életemet Mamukának - szóban, levélben, hogy érezhettem az élet legmagasát: az örömöt és fájdalmat. Az érzéseim ziláltak, de nőnek, tágulnak, majd szétszakadnak, ahogyan megyek a Deák-dűlőn a temetőbe. Az új-temetőbe. A hatvan évem alatt a harmadik temetőt látom. Igen a temetőbe, a mindenek temetőjébe megyek. Az érzéseim száguldanak az Időbe és Végtelenbe, amik végülis, átlátszóak lesznek s a híg oldódásban minden fa, bokor, tengeriszár, határozott kontúrt kap, s külön élnek, külön mutatják meg a világnak - tehát nekem -, formájukat, leveleik ereit, s a leghalványabb pirosba mártogatják létezésüket.