Soha nem engedem el a kezed [antikvár]

Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos mint a zsoltár, szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra^ kamaszkorom kútjába visszahullva Radnóti: Levél a hitveshez Röstelkedve szakítom meg Radnóti gyönyörű versét, hogy néhány elfogódott, elfogult sor erejéig a mottóul választott költemény és az Erős házaspár párhuzamos emlékezései közé álljak. Nem tolakodásképpen, hanem a töhh évtizedes barátság nevében. Engesztelést is remélve, amiért nem tudtam eleget tenni néhai főszerkesztőm végakarata szerinti szomorú tisztemnek. Erős Blanka, aki negyed évszázadon át volt a Dolgozó Nő főszerkesztője, évekig tartó szenvedés után olyan észrevétlenül akart távozni közülünk, hogy elhalálozásának közhírré tételétől is viszolygott. Az volt a kívánsága, hogy csak a hite szerinti szertartáshoz szükséges tíz férfi álljon gyalulatlan deszkakoporsójánál. Ezek egyike lettem volna, ha utolér a hír idejében. E szemérmes visszaemlékezések úgy fonódnak egybe, hogy az árván maradt férj — aki maga is a kolozsvári magyar nyelvű