Bővebb ismertető
Jókai megírta annakidején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdők sürüjében, ki csordakutnál, hol kutyatejes parlagon, hol csárda asztalánál. Én meg megirom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hogyan lesz abból tudomány és muzeumok kincse. Mert most már igen csak az lesz belőle, hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendővel is. Mit lehet tudni, mikor danoljuk el az ezeresztendős országunkat egészen, hát legalább a fonográf-lemezeken maradjon meg a nyoma annak, hogy szépen danoltunk. S nehogy száz esztendő mulva valami zenemandarinnak majd az a gyanuja támadjon, hogy ezeket a fölvételeket is hamisitottuk, külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet. Csak előbb még a tandalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebből is. A Tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt, hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák koromban így hivták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik.