Sonkolyi Gergely/A bűntárs/A kétszarvu ember/A serfőző [antikvár]

Részlet: Denique - mi tűrés-tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt. Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, isten nyugossza meg szegényt; - amint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat. Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutorájú makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban, hol én elöl, hol ő hátul kergettük egymást. De minő elokvenciával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jégfergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. - Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal "illa berek, nád a kert", próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna; vitézül elvasaltam...