Sorsok... életek... [antikvár]

Szeretek gondolataimmal egyedül lenni. Órákig el tudok ülni egyhelyben, csendben, magambarogyva. Ilyenkor a gondolatok szárnyán repülök a magasba. Visszatekintek a múltba s kémlelem a jövő útjait. Minél nagyobb a csend körülöttem, annál tisztábban tudom összefűzni gondolataimat. Merengésemből az utcáról felhallatszó lárma riaszt fel. Villamoscsilingelés, autótülkölés, mindenféle zaj, az élet zsivaja. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy milyen komolyan is veszik az emberek az életet. Hogyan loholnak ezen a furcsa életet adó és elvevő barna-fekete földön. Hogyan tülekednek, hogy bántják, marják egymást a pénzért. Hogy küzd mind az életéért, egy kis örömért, szeretetért, a darab kenyérért... S aztán, hogy hull vissza mind a rögbe egy idő multán. Milyen különös mindez. Van ebben valami ijesztő, valami valószínűtlen álomszerű. Hogy mindannyian, akik most itt élünk a földön s mindaz, amit itt látunk magunk körül, eltűnik egykor nyomtalanul és sohasem tud meg rólunk senki semmit. Mintha nem is lettünk volna soha.