Sorsvirág [antikvár]

VALLOMÁS EGY ÖRÖKSÉGRÖL A Sorsvirág teljesen önálló, kerek regény. De mégis: a Viharvirág egyenes folytatása. Ott kezdődik, ahol a másik végződik. Az 1848-49-es szabadságharc vidám hőseit: a bujdosó honvédtisztet és menyasszonyát elkíséri - évekig - a rémuralom napjaitól a Kossuth-várás izgalmain át, az elnyomó osztrák önkényuralom látszólagos megszilárdulásáig. Több benne a szerelem, a kaland, a költészet. De benne van az a bonyodalmas kor is, amelynek nemzetgyilkos galádságai annyi életveszélyes kanyargóra kény szer itették kettőjük sorsát és szenvedélyes, tiszta szerelmüket is. E komor kor írói megrajzolására - melyhői álig maradt fenn egyidejű írásos feljegyzés - tudtommal elsőként vállalkoztam. Szép, nehéz, felelősségteljes írói feladat volt. A regény szereplői közül én csak honvédtiszt-nagyapámat istner-tem. Versíró diák voltam már, mikor eltemettük a Rima-parti temetőben. A nagy időkről regélve, sokszor elbúsongta, hogy nem írathat rám örökséget. A század végén minden pénzét kicsalta tőle egy megnyerő modorú, szélhámos iparlovag, és megszökött Amerikába. Nagyapám szegény ember lett, veterán-nyugdijából élt már, el kellett adnia a két városi házát, több holdnyi kertjét, és a város határán túl, egy félfalusi házban húzódott meg. Többé alig járt emberek közé. Velem, kedvenc unokájával, vigasztalódott. Nekem mesélgetett csupán. De néha el-elkomorodott: „Nem hagyhattam rád semmit." Kedves, jó nagyapám, dehogynem hagytál] Rám hagytad a naplódat, fiatal életed izeit, a szegényekért és a szép szerelemért megküzdő emberség kedvelését. Rám hagytad a boldogító bizodalmat, hogy az írói élet értelme: feloldódni a nép