Sötét hajnal [antikvár]

Részlet a regényből: A csontot hasogatóan csikorgó vonat rándult egyet, akkor nagyot zökkenve megállott. Hogy a kerekek és ütközők elnémultak, pillanatra fülsiketítő csend támadt. A fék olyan gorombán szorított, hogy az utolsó kocsi csaknem egyidőben lökődött előre meg hátra. Cser Lajos homloka odakoccant az ablakrámához. - Na - motyogta félig hangosan. - Budapesttől idáig ez az első barátságos mozdulata ennek a keshedt kávédarálónak. Lehúzta az ablakot. Kitekintett a reménytelen őszi éjszakába. Elől magányos lámpa virrasztotta a megfeneklett időt. Mögötte magábaroskadt, szürke állomásépület hallgatott néhány csüggedt akác árnyékában. Sokan ereszkedtek le a vonat lépcsőiről, de hang alig hallatszott; a kalauzok lámpásaikkal kezükben lompos részvétlenséggel bámultak előre; a leszállt utasok szinte kotródva igyekeztek a kijárat felé; senkisem kiabált hordár után; egyetlen nőszemély sem sivalkodott, hogy a vonaton felejtette esernyőjét vagy más holmiját, - így ez az ittenvaló világ, a hirtelen támadt mozgás és elevenség ellenére is, kihaltnak és üresnek látszott.