Sötét vizeken [antikvár]

London, 1670. Szent Iván-nap előestéje A rozoga raktárépület a folyó mostohább partján állt, a déli oldalon, ahol beépítettek minden talpalatnyi helyet, és a hajók nevetségesen csekély rakománya alig hozott hasznot. A Londonba tartó gazdag szállítmányok elsuhantak mellette, továbbhajóztak felfelé, a félig megépült, új vámházhoz, amelynek világos kőhomlokzata úgy terpeszkedett a sebesen áramló folyó partján, mintha a habzó, mocskos víz minden cseppjére adót akarna kivetni. A fürge, kis bárkák úgy vontatták el a nagyobb hajókat a jelentéktelen rakodópartok mellett, mintha a kis kikötők sora csak a vízen hányódó hordalék lenne: csupa rothadó faág és kő. Napjában kétszer még az apadó víz is a sorsukra hagyta őket, visszahúzódott, és a nyomában csak bűzölgő iszap maradt, láthatóvá váltak a hínárral belepett mólók, amelyek ősi csontvázként emelkedtek ki a folyómederből. A szóban forgó raktárépület - a többivel együtt, amelyek mellé zsúfolódtak, akár az ügyetlenül polcra állított könyvek, és ide-oda dőltek, szinte ráhajolva a sötét csatornára - mohón vágyott a vagyonra, amely az új király hajójával érkezett az országba. A hajó annak idején Olivér Cromwellé volt, az ország pedig hajdan szabad volt. A folyó menti kereskedelemből élő, szegény kereskedők sokat hallottak az új királyról és a Whitehallban berendezett pompás udvartartásáról, csakhogy ők semmit sem nyertek az uralkodó visszatérésével. Egyetlenegyszer látták csak, amikor a királyi zászlókkal feldíszített bárkán elhajózott