Sötétkamra [antikvár]

Részlet a könyvből: Napszemüvegének sötétzöld lemezén vékony, fekete vonal futott végig: a törés, mely egy boldog, vasárnapesti hazatérés emlékét őrizte, városligeti, sörös vacsora után, a túl tömött földalattin, ahol az utasok valóságos orgonabokrokat ringattak térdeiken, - ez a vékony, fekete törés most kétfelé osztotta elhomályosuló szeme előtt a nyári partot. A felhők oly élesekké, oly viharelőtti sűrűséggel fenyegetőkké váltak, mint a színszűrővel készített fényképeken; minél inkább megtelt a levegő fénnyel és hőséggel, annál feketébbé mélyítették az eget ezek a kellemes, palackzöld lemezek; a gesztenyefák lombja ciprusok színét öltötte magára. Megnyugtató volt ez a napszemüveg, valóságos külön burokba vonta egész testét a pillantására boruló, sötétzöld sátor; jó volt így járni, a könyörtelen külvilágban, védetten, a maga éles félhomályába szigeteken, s mikor a szarukeret fölé pillantott néha, sajgó szeme előtt világoskéken parázsló fénytavak úsztak, összefüggéstelen, forró üresség vonulataivá bomlott a tér; híd, hegy és a romfalairól fehér porfüggönyöket lengető szálloda elé a nyár s a hőség emelt tömör és mégis áttetsző falakat. Mily jó volt a valóság kékarany hisztériájából, a szemüveg sűrítő, fékentartó, szabatos klasszicizmusába menekülni! Majd pedig a hídról alágördülő autóbusz barnásvörös sötétjébe, az ablaküvegeket pótló vékony falemezek mögé. Ott legalább nem érzi a látás kínjait, s lehúnyhatja szemét, mintha álomnak adná magát. „Autobuszon utazom!" - gondolta, s lelkét mosolygó megelégedettség töltötte el. „Holnap már taxin" - szőtte tovább a bizakodó álmot, s hirtelen égető türelmetlenség vett rajta erőt: milyen lassan jutnak előre, mennyi még a rom és a piszok, mily messzi a jólét és gondtalanság!