Sóvárgás [antikvár]

Éjfél után mint távoli hajókürt búg, közelít, kitart, tovább búg - ez még nem az éber álomban mozgó, asztalhoz ülő, ragyogó fehér ingben beköszönő halottak ideje; talán meglesz az is, majd hajnalfelé, ha valamennyi ilyen-olyan alvás sikerül. Az éjfél utáni órákban tisztán hallani a kábelekben, csövekben, különféle vezetékekben zajló nyüzsgést: vad horkanás, bugyborékolás, tompa lüktetés, percegés; erek, belek, idegszálak dolgoznak csitíthatatlanul; mintha minden - te magad is - túlműködne már, szánalmasan és nevetségesen. Kényszeresek a próbálkozások, az erre és arra fordulás, a párna csücskének gyömöszölése, a takaró lerúgása vagy tested gondos bugyolálása, hogy számolsz és szavalsz, a gép az agyban, egészen a lelkek és göröngyökig, meg hogy Szoktatom szívemet a csendhez és Hazatér a földmíves, aztán meg Nem félsz - Kibírod!, ezt újra és újra, Nem félsz - Kibírod!, Nem félsz - Kibírod!, és hogy ne engedd a bajt!; kényszeresen kérdezed magadtól, miféle bajt, és kényszeresen hessented a kérdést, a hajókürtféle búgás közben is közelít, egyre közelít, kitart.