Sóvirág [antikvár]

„FELNŐTT LETTEM" A nap már magasan járt, de Edelhauser Lajos só-inspektor szobájában még mindig félhomály derengett. A takarítónő ma reggel kétszer is elhaladt az ablak mellett, a leengedett zsalugátereket azonban nem húzta fel. Megszokta, hogy gazdája szereti a félhomályt. A hatalmas, masszív bútordarabok úgy hatottak a szobában, mintha az időt lettek volna hivatva megállítani. S aki betért ide, annak valóban az a benyomása támadt, hogy itt megrekedt az idő. A szoba bútorzatát Ferenc Jóska hatalmas képe egészítette ki. Nagy bajusza alól elégedetten tekintett le a szoba lakóira. A sóinspektor felkelt. Amint félig felöltözve végigcsoszogott a verandán, észrevette, hogy a kiskutya elfutott a kijelölt helyéről. Márpedig a kutyának megparancsolta, hogy csak bizonyos időközökben hagyhatja el a kuckóját. A házigazda kihúzta zsebéből nagy lapátkezét, s a nadrágtartóját kezdte nyújtogatni. . — Muki, hol vagy? — szólalt meg meglehetősen közömbösen. Aki most ebben a pózban látta volna a ház gazdáját, aligha kételkedett volna abban, hogy kedvenc kiskutyáját szólítja. Muki, a kiskutya előkerült. Olyan félénken, olyan esdeklőn tekintett a gazdájára, hogy ez az idegen elcsodálkozva odaszólt volna a kutyának: — Ne félj semmit, kutyus, nem bánt senki! Ám Muki teste veszélyt sejtve, görcsösen kifeszült, szeme könyörgött. A másik pillanatban a hatalmas la- 5