Süllyedő világ I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Az ember átlépi negyvenedik évét: ez az a határ, ahonnét már visszatekinthet egy emberöltő lassan ködbevesző tájaira s előrenézhet, az egyre meredekebben hajló völgybe, ahol élete Napja a látóhatár felé hanyatlik. Innét legtágasabb a kilátás. Körbetekint az ember s látja a kanyargó utakat, amelyeket csetelve-botolva, de a hegycsúcs felé irányzott tekintettel megtett, a mellékösvényeket, amelyekre letért, hogy leszakítson egy virágot, elfogjon egy lepkét, kortyintson egy kis ér hideg vizéből. Látja a falvakat és városokat, amelyek tanulóéveinek és harcainak színhelyei voltak s az erdőket, amelyek hűségesen elrejtették, amikor menekült az emberek elől s maga akart maradni Istenével és kétségeivel. Látja a nagy vizeket, amelyeknek partján néha-néha hajóra szállt s amelyek hol csobogó hullámok csevegésével, hol a harag dühkitöréseinek mocskos tajtékjával vitték. Látja a sírdombokat is, amelyek alatt egy-egy fájdalmasan elmaradt baráti, vagy hasztalanul gyűlölködő szív porladozik. Látja a kis házakat, ahol békésen ette sovány kenyerét, játszott gyermekeivel s azt hitte, végkép megállapodott. Látja a távoli országokat, amelyeket bejárt, tornyokat, amelyeknek idegen harangszava csodálatba ringatta. Látja a kitárult mezőket lenn a messzeségben, ahol népe görnyed a máséban s lát nagyon-nagyon távol más mezőket is, ahol idegen népek vidáman munkálkodnak a magukéban. Látja maga körül a talpalatnyi helyet, amely élete csúcsát jelenti s lent, a rohanó út végén az ismeretlen helyet, ahová meg kell érkeznie, hogy végső nyugvóhelyére feküdjék s arcára vonja az örök békesség lágyan hullámzó fátylait.