Szabadság a hó alatt vagy A zöld könyv I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből:A hómező rózsái.A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne ; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszínű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna. Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat ; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat. Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyú hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas ágyú, - de már ezen az ágyúcső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik csücskéje alácsügg a hóba. Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba. Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.