Szabadság a hó alatt vagy A zöld könyv I-IV. [antikvár]

A HÓMEZŐ RÓZSÁI. A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy hogy mikor a szellő végigsuhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé elrejtőzni; az a zúgó szél mintha az ő didergésének a hangja volna. Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovascsapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat. Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem, felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyú hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel.