Szabadság [antikvár]

Részlet a könyvből: Egyszer estefelé, világosan derengő nyári alkonyatkor, amikor oly nehéz elhinni, hogy a nap vége felé közeledik, anyám szelíden kézenfogott. Éppen látogatók voltak nálunk, köztük Miska bácsi, a mázsás gimnáziumi tanár, akit öblös kacagása, furcsa mondásai miatt nagyon szerettem. Nyáridőben szüleim kolozsvári házunk kertjében fogadták vendégeinket, a nagy diófa árnyékában. Miska bácsi nem azért járt társaságba, hogy másokat hallgasson, hanem mert rettenetesen szeretett beszélni. Mondásain ő maga mulatott legjobban, s miközben hol ezt, hol azt figurázta ki, nevettében ide-oda hányta magát a széken, amelynek vékony, keményfa lábai fokozatosan bemélyedtek a földbe. Búcsúzásra rendszerint csak olyankor szánta rá magát, amikor már csaknem a földön ült. Néhányszor ugyanis megesett vele, hogy nem tudott felállni. Ketten a két kezénél fogva húzták, ketten hátulról taszították, csak így sikerült nagynehezen lábra állítani. Ettől még nagyon messzi voltunk.