Szabálytalan önéletrajz [antikvár]

Elöljáróban arra kérem az olvasót, hogy ne várjon tőlem szabályos önéletrajzot - hogyan lehetne szabályosan írni egy annyira szabálytalan életről, mint az enyém? Amit most hetvenedik életévemen túl papírra vetek, inkább csak rapszodikus emlékezés, kevés gondot fordítva időrendi sorrendre, úgy rögzítem az arcokat, tájakat, ahogyan kibontakoznak a múlt ködéből, közelítenek s én hirtelen felismerem, örömmel, szorongással, vagy nosztalgiával. Az emlékezés tehát engem is szórakoztat, lepergetem magam előtt életem moziját, a modern film szeszélyes dramaturgiájával, az expozíció, jellemek ábrázolása, a kalandok s maga a végkifejlés inkább csak vázlatos, gondolatokat ébreszt, hangulatot kelt, röviden szólva: egy életérzést közvetít. Ez az életérzés azonban nemcsak az enyém, de nemzedékemé és ily módon tartalmaznak ezek a sorok többet, mint egyéni sorsot: általános következtetéseket és igazságot is. Valamikor az 1930-as esztendőkben jelent meg „A véletlenek embere" című regényem, amely számtalan motívumot tartalmazott az életemből, ugyanakkor azonban regény volt mégis, műfaját tekintve: fikció. A könyv és a cím jellemző volt reám: csakugyan a véletlenek emberének tekintettem mindig s tekintem máig önmagam.