Szamuráj és gésa [antikvár]

Fuku va ucsi, oni va szoto! (Jószerencse b^elé, ördögök kifelé!) 1274 (Bűnei 11. éve) Apja és anyja azt tanította Hirónak, hogy tisztelje az embereket, szeresse a természetet. Mert egyik nélkül sem lehet megélni, másokra és másra vagyunk életünk során utalva, ahogyan a tavasszal virágzó birsek sem hoznának termést a méhecskék nélkül. Ahányszor csak lehet, könyörögjön Inari, Amateraszu, Taka-Okami istenekhez, hogy oltalmat nyerjen, hogy tartós elégedettségben teljenek napjai. És Josimora Hiro ennek szellemében nőtt, gondolkodott, és tizennégy éves korára már érezte, hogy helye van ezen a széles földön, és öntudata is kinyílott, ép lelkét idejekorán tiszta, tágas indulatok feszegették. Hiro apja, Muramoto rónin volt, vagyis gazdátlan szamuráj, aki rövid, de viharos szolgálat után itt telepedett le Iki-szigetén. Muramoto sohasem beszélt arról fiának, hogy kit szolgált, hol szolgált, hiszen a busi szellemmel nem fért össze a fölösleges beszéd, a könnyelmű közlékenység. Ősi óvatosság is rejlett ebben: ugye amiről nem tud valaki, az nem terheli, és a jövőre nézve mindenképp biztonságosabb is. így Hiro csak annyit tudott apjáról, hogy hat évig szolgálta egy nagy klán urát, aki egy csatában elesett. Ezután Josimora Muramoto feleségül vett egy szolid leányt, Mihót, elhagyták Kjúsút, letelepedtek Iki-szigetén, Gonoura kikötővároska szélén, és Hiro már itt született. Eszményibb környezetet el sem tudott volna képzelni annál, mint ahol a házuk megbújt. Közvetlenül mellettük az erdő, ami titkokról susogott. Ha a fiúnak kószálni támadt kedve, tizenhatot lépett - megszámolta -, és már az ernyős lombok alatt találta magát. Két öles lépés után pedig a patakparton állt. Hiro más vizet soha nem is ivott, e patak vizét kifogástalannak érezte, íze egyet jelentett számára az élet ízével.