Szavak visszavonulóban [antikvár]

BEVEZETES „úgy gondolom, hogy minden egyes alkotás valamiféle kísérlet a kommunikációra" Bujdosó Alpár Bujdosó Alpár életművének feldolgozásához nem volt könnyű formát találni. Monográfiát kért a kiadó, amivel nem is volt probléma, hiszen a műfaj keretei mára annyira fellazultak, hogy a modern tanulmánykötettől kezdve a pozitivista-szellemtörténeti feldolgozásig gyakorlatilag minden belefér. A nehézséget inkább az jelentette, hogy kitaláljam, miként lehet megragadni azt az életművet, amely ennyire sokféle formában képes megmutatkozni. Bujdosó ugyanis több műfajban dolgozott, többféle médiumot használt fel műveinek megalkotásakor: születtek novellái, vizuális szövegei (ami eleve igen tág fogalom, hiszen magában foglalja a képverset éppúgy, mint a tipografizált prózát), vannak szövegtárgyai és performanszai, mindemellett tanulmányokat is publikált folyamatosan, valamint napvilágot látott egy irodalomelméleti kötete a Magyar Műhely találkozók elméleti hozadékáról és egy memoárja az 1956-os forradalomról. Első pillantásra meglehetősen széttartó életműnek látszik, ám olvasásakor hamar kirajzolódtak az alapvető kérdésirányok. Mivel kortárs szerzőről van szó, amellett döntöttem, hogy monográfiámban - rendhagyó módon - a szerzővel készített interjúimat is idézni fogom. Azért készítettem interjúkat, mert voltak kérdéseim, amelyekre alkotói szempontból kerestem válaszokat, és ahelyett, hogy ezek rekonstruálásába bocsátkoztam volna, hitelesebbnek tartottam magától az alkotótól megtudni a válaszokat. Az interjú ugyanis első kézből kapott információval szolgál, amellyel rögtön vitába is lehet szállni (már ha szükséges, persze), de mindenképpen ablakot nyit egy monográfiában a dialógusra. Az alkotói nézőpont és az alkotói élmények ismerete még egy alapvetően befogadásesztétikai értelmezésben is képes lehet termékeny párbeszédre, főleg ha saját nézőpontunk történetiségére döbbent rá. Amikor például Bujdosó Alpárral a Heldenplatzcímű alkotás kapcsán az 1938-as Anschlussról beszélgettünk, mindkettőnk számára megkérdőjelezhetetlen volt az esemény negatív megítélése, és biztosak voltunk abban, hogy az osztrákok tudatában szégyenletes és nyomasztó lehet ennek az emléke. Később aztán elgondolkodtam azon, honnan is jönnek ezek az előítéleteink. A holocaustot megelőző események megítélése azokban az emberekben, akik megélték, vagy akik már a második világháború után születtek, jócskán átértékelődött. Ha megkérdeztünk volna egy 1938-ban élő osztrák polgárt arról, hogy miért is voksolt a népszavazáson az Ansciuss mellett, valószínűleg olyan választ adott volna, amelyet mi már nem érthetünk meg maradéktalanul. Mert 1938-ban még nem lehetett tudni arról, hogy mi lesz később, az 1938-as dátum utólagos nézőpontból vetíti csak elénk a holocaust borzalmát és a náci birodalom kegyetlenségét - vagyis a történeti horizontok szétválasztásában a szemtanúk 7