Szavakba zárva [antikvár]

I. ANTIPASTI (ELŐÉTELEK) WERONIKA ' í Már nincs itt. Isten volt. Szerettem azt a férfit. Elérte, hogy az emberek érezték az igazi élet ízét. Ha szólt hozzájuk, az volt a benyomásuk, hogy fontosak, hogy a férfi egész látóterét kitöltik. Ha később visszaemlékeztek ezekre a jelenetekre, látták, hogy hirtelen minden fényes lett, mert az ő jelenléte ragyogott. Ezeket az emlékeket kincsként vitték magukkal. Lelkesen meséltek róluk. Az istenek csak egy-egy pillanatra pazarolják figyelmüket a halandókra. Egyik nap odajött hozzám a Plantyn, csak úgy. Egy ideje ült velem szemben egy padon, de csak háttér volt, egy arctalan, színes folt, amikor hirtelen észrevettem, hogy közeledik szinkópásan, mintha egy hallhatatlan dallam ütemére sántikálna. Felemeltem a tekintetemet a könyvről, és vártam. Kíváncsi voltam. Elnézést kért, és megkérdezte, van-e cigarettám. Nem volt. Elment. Aztán sok hónapig nem láttam. Valahol buli volt, hangos zene és alkohol. Majdnem csupa ismeretlen, valaki táncol, valaki nevet. A második véletlenszerű találkozás. Odajött hozzám azoklcal a „mi ^ alighanem ismerjük egymást" léptekkel, és ezt mondta. ,' i'^'i j ¦ Eszembe jutott a Planty.