Szegedi tanyákon [antikvár]

Az ember nagyra vágyik: el akar jutni a folyótól a tengerig. S ha eljut, rájön, azért volt mindez, mert otthon akar lenni valahol e világban. Otthon, ahol nevét helyesen írják le, ahol ismer fát és vizet, ahol érti szűkszavú emberek tétova gesztusait is. A szerző hazája a Tisza, a Dél-Alföld. Itt éltek ősei is, s kötné ide utódait, ha egyáltalán kell nekik kötés e meghitten tapadó röghöz. Itt érti a szikkadt iszapon sarjadt erdők susogását, a sárguló kalász főhajtását, lelkében őrzi a kasza suhintás ritmusát. S mögötte vagy még inkább fölötte - az embert. A kevés szóval élő, kérges kezű parasztokat, halászokat, vadászokat, akik megérzik a hajnal harmatos áhítatát. Tudják, hogy a holt puszta millió élet, öröm és tragédia színhelye. Ezt akarja megmutatni mindenkinek tollal és grafikával: az „otthonvalók" örömét, búját, a mindennapok szépségét. Ahogy az itt élők teszik sürgős dolgukat szívvel, szorgalommal. S ha szívüket ünneplőbe öltöztetik néha, azt is csak az értő látja meg. A szerző szép szóval teszi a dolgát - hogy e világban otthon legyen. S ő itt otthon van.