Szegények [antikvár]

Járunk az utcán s azt hisszük, ismerjük. Büszkén mutogatjuk városunk nevezetességeit s azt gondoljuk, ezzel ki is merítettük mindazt, ami az érdeklődőnek fontos lehet. És nem vesszük észre a tévedést. A városnak van egy másik arca is. Egy másik, amely reggel, délben, este, évek, évszakok és napszakok minden pillanatában mindig ugyanazzal a szörnyű, torz mosollyal néz ránk. Neve nyomor. Mikor először találkoztam vele, három napig szótlan voltam és visszatoltam az ételt. De lassan meg kellett szoknom, mert hivatásommá vált, hogy a nyomort lássam. Mint a városháza népjóléti ügyosztályának szociális munkása - legkisebb adagként - naponta tíz-tizenkét nyomorgó családot vizsgáltam ki. Nehezen ment, amíg megszoktam a ruhátlan, sovány, beteg gyermekek sóvárgó sírását a tejecske után, akiknek a cukorka elérhetetlen vágyálom. Gondokba, lakbértartozásokba beleőszült, beleőrült, esett emberekkel kerültem össze, akiknek az élet kétségbeesett küzködés az ágyért és a harapnivalóért. Sokszor láttam a teljes életnagyságban a "lenni vagy nem lenni" kérdését. Mert a lakásnélküliség tíz-huszfokos hidegben alig nevezhető létnek. És az sem, ha az anya egész nap azt hallja a gyermekétől: - Éhes vagyok.