Székely tántorgó [antikvár]

Egy keresztlevél hátára 1945. 01.01. Ez egy hazugság. Az első. A hivatalé. Ezt írta az anyakönyvbe. Holott 1944 karácsonyának másodnapján születtem. Egy kicsi székely faluban, Csíksomlyó mellett Csíkpálfalván, esélyt sem hagyván a névadóknak, hogy más keresztnevet válasszanak, mint a Szent Istvánét. Nem tudom eldönteni, hogy a vértanúra, avagy a királyra gondolt-e apám, nagyapám, mikor a téli ég fenséges kéksége, a havazás s a vajúdás bíbora közötti homályba indítottak, determinálták sorsomat. Öt napig törvényen kívül éltem, lehet ez volt életem legboldogabb időszaka. Azért voltak annyira józanok, hogy az István keresztnév mellé rám írták az apámét is, az Imrét. A nagyapámé, a László, már nem fért a mbrikába. így lettem Ferencz Salamon István Imreként anyakönyvezve csupa magyar szentekkel körbekerítve 1945. január elsején. Ama első hazugság után úgy szó'tte hazugságaiból körém hálóit a kor, a történelem, hogy még a szabad vergődés illúziójához sem adott reményt és hitet. Nem a parton vergődólc, magányos, hamleti nagymonológjához (vagy ahhoz is?), inkább az egymás hegyén-hátán vergődő', egymásba maró sokaság abszurd látványainak, a tömegsírokat idéző borzalmainak tett részesévé. Aki felszabadított, nem megváltást hozott, hanem gyalázatba torkolló alázatot, elnyomást, megfosztván a halandót a választás szabadságától is. Talán csak egyetlen kaput hagyott a menekülésre, a magunk megváltására: az éneket, a verset. Ezt a fölösleges, pazarió, értelmetlen fényűzést, amely a huszadik században épp oly hiábavalóságnak tűnt, mint az