Szélsodorta falevél [antikvár]

Részlet a könyvből:A FIATALEMBER MÁR FÉL ÓRÁJA TÜRELMESEN várakozott a fehér boltíves folyosón. Bent a tanáriban tanácskozás folyt, jól tudta, hogy azon az ő neve sűrűn előfordul. Külsején mégis nyugalom látszott, aki rápillantott, aligha képzelte volna el, hogy lelkét milyen gondok marcangolják. Csak azt a borzalmas látványt tudná elfelejteni! A koponyát, amelynek jobb felét szétzúzta a vadászfegyver keményen lefojtott töltete, az üregében fennakadt, irtózatos tekintetű szemet, a rongycsomóvá omlott testet, amivé ez a nemrég délceg, erős férfi volt... Az apját, ahogyan utoljára látta, amikor a szörnyűségek szörnyűségét elkövette: fegyvert emelt önmaga ellen. Így, könyörtelenül kiszolgáltatva először állt szemben a halállal, s hiábavaló volt minden küzdelem a borzasztó emlék ellen. Valahányszor egyedül maradt gondolataival, a rémlátomás mindig megszállta, és önkínzó töprengésbe sarkantyúzta. Miért kellett ennek így történnie? Miért tette velük ezt az apja? Anyjával, vele és négy kicsi testvérével. Nem sajnálta őket? Nem gondolta, hogy szégyent hoz családjára, s hogy ezután amerre járnak majd, ujjal mutogatnak rájuk? Ezeket a gyötrő kérdéseket már százszor feltette magának. Próbált higgadt, kézenfekvő magyarázatot találni rájuk. Nem sikerült. Az a gyászos nap éles választóvonalat húzott életében. Diákéletének vidám, gondtalan szakasza egy csapásra lezárult, hirtelen éveket öregedett, s kemény férfivá érett. Teljes súlyával rászakadt a kínzó örökség, és a korén jött megpróbáltatással együtt az elébe meredő bizonytalanság. Apja temetése után két hétig nem járt be a kollégiumba.